A betegség
2009 január 20. | Szerző: Zoli
Hazajöttem, és felbontottam egy üveg bort. Dolgozni kellene, de semmi kedvem. Google keresés, és beütöttem a limfóma szót. Ekkor szembesültem azzal, hogy a párom milyen beteg. Ez nem egy egyszerű megfázás, ami elmúlik 3 nap alatt, nem egy vesekő, hanem a gyógyulásig egy hosszú folyamat lesz.
Nem mertem neki semmit mondani, hogy mit írnak a neten a túlélési százalékokról. Megittam az üveg bort, gondoltam lefekszem. Nem volt mellettem. Nem volt kihez bújni, kivel beszélgetni. Nem hiszem el! Egyszerűen hihetetlen, hogy ez van. Nem tudtam elaludni. Felkeltem, leültem a net elé, és újra meg újra olvasgattam, hogy mit kell tenni, miben változik meg az életünk, mire kell felkészülni.
Hogyan fogom ezt átélni, mit fogok, mit kell tennem ahhoz, hogy minden rendben legyen. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy elhagyom. Soha- soha nem tennék ilyet. Szeretem, nagyon szeretem, úgy érzem, hogy amióta velem van teljes az életem.
Őrlődtem napokon keresztül. Amikor vele voltam úgy viselkedtem, mintha minden rendben volna, de belül? Amikor elaludt csak néztem, és simogattam. Én nem tudtam aludni. Örültem, hogy mellettem van, és alszik csendben, látszólag nyugodtan. Volt, hogy sírtam mellette, de nem tudtam miért. Csak úgy jöttek belőlem a könnyek, egyszerűen nem tudtam hol levezetni a feszültséget. Volt olyan reggel, hogy bementem dolgozni, hátha egy kicsit kikapcsolok, de nem ment. Leültem a főnökömmel reggelizni, és persze, hogy erről beszéltünk, hiszen a munkatársaim is ismerik és szeretik Sziszit.
A munkahelyemen is sírtam, és a meló is állt. Hibát hibára halmoztam, de megértőek voltak, és inkább kijavították, mint, hogy szóljanak érte. Köszi skacok!!!
Aztán egy napon leültünk beszélgetni Sziszivel, szembesülni mindketten a történtekkel. Beültünk egy kád forró vízbe. Sokáig beszélgettünk. Meg fogsz gyógyulni- mondtam. Én még gyerekeket szeretnék tőled. Soha, de soha nem hagylak el, bármi is történjen. Láttam rajta, hogy nagyon fél, nekem pedig nagyon erősnek kell most lennem.
Folyton ideges vagyok. Belül szétvet az ideg, hisz ott vagyok mellette, de nem tudok mit tenni. Tehetetlen vagyok, ez a legrosszabb. Lesem minden kívánságát, csak neki jó legyen.
Iszonyat egy rossz helyzet. Nem kívánom senkinek. Inkább lennék én beteg…
Diagnózis
2009 január 18. | Szerző: Zoli
Sziasztok!
Gondoltam csatlakozom párom blogjához (https://limfoma.cafeblog.hu), és leírom én is, hogy hogyan éltem, élem meg ezt az egész kálváriát.
Egy hétfő hajnalban kezdődött az egész, amikor arra ébredtem, hogy Sziszi fájdalmaival küszködve ébreszt engem. Nem tud aludni, annyira fáj a mellkasa. Már előző nap délután panaszkodott, hogy nem érzi jól magát és nem tudja miért.
Megvártuk a reggelt, bár nekem volt egy olyan ötletem, hogy keljünk fel, és mivel apukám éjszakás a kútvölgyi kórházban, menjünk be, és nézzük meg mi a baj. Tüdőgyulladásra tippeltem. Van egy kis tapasztalatom egészségügy terén. Gyerekkoromat úgy töltöttem el, hogy a szüleimtől egyebet sem hallottam szolgálat után, csak, hogy kinek mi baja van épp a kórházban…Szóval ragadt valami rám a koszon kívül a szüleimmel együtt töltött közel 22 év alatt.
Reggel 7- kor felkeltünk, és én szóltam a munkahelyemen, hogy nem megyek be, mert Sziszi beteg. Szerencsém van, mert a beosztásom olyan, hogy ezt megtehetem. Főnökömnek, miután elmondtam, hogy mi történt nagyon segítőkész volt, és rögtön dokit ajánlott.
Rendelő délelőtt, 08 óra: nem a mi háziorvosunk van szolgálatban a rendelőben, kb. 10 beteg sorakozik, ebből 8 nyugdíjas, aki nagyon siet valahova. De hova? Ma nincs is nyugdíjosztás… Kb. 2 óra várakozás után bekerülünk. Doki vizsgálat után, -ami egy dologban merült ki-, felírt algopyrint, és javasolta, hogy menjen el egy röntgenre. De beutalót persze xarik adni, mert ugye nem az ő betege, jöjjön délután vissza. Eldurran az agyam, telefon ide, telefon oda, doki ismerősök. Kell beutaló. Délután, amikor visszamegyünk a mi dokinkhoz, ott már kevesebb várakozással beutal két vizsgálatra: vér, röntgen holnap reggel, aztán jöjjünk vissza.
Másnap reggel 07 óra: gyorsan leveszik a vért, bár ez relatív, mert itt is várni kelltöbb, mint egy órát, és senki, de senki nem foglalkozik azzal, hogy neki fájdalmai vannak, csak néznek ránk bután, és persze megint mind nyugdíjasok….
Aztán átmegyünk az sztk- ba. Kész az első röntgen, szólnak, hogy várjunk egy kicsit, mert lehet nem jó a felvétel. Elmegyek, iszom egy kávét, jövök vissza, Sziszi sehol, már újra bent van. Kijön, és mondja, hogy még nem mehetünk, még várni kell. Fáj neki nagyon, szarul van, színe olyan, mintha egy erősen átmulatott éjszaka után most kergette volna meg a rókákat a wc- ben.
Újra behívják, újabb röntgen. Sírva jön ki, leüll mellém, és közli: “valami nagy baj van, mert azt mondták menjünk vissza a háziorvoshoz, hogy írjon beutalót. Azonnal kórházba kell feküdnöm.”
Vissza a dokihoz. Menet közben gondolkodom. Tüdőgyulladás tuti, és eddig lábon hordta ki. De akkor miért nincs 40 fokos láza? Bemegyünk a dokihoz, ő írja a beutalót, közben nézi a röntgen képeket.
Sok minden lehet, mondja. Egy folt van a tüdőn, nem is kicsi, nagy. Ez lehet akár tüdőembólia, de lehet más is, a legrosszabb. Kijövünk, irány a törökbálinti tüdőszanatórium. Jelzek a főnökömnek, hogy én kivonom magam a forgalomból, ezt nagyon nagy megértéssel nyugtázza is. Összepakolunk, bemegyünk egy áruházba, veszünk ezt azt. Sziszi be akar vásárolni egy csomó köntöst, meg hálóinget. Nem vagyok spórolós típus, de mondtam neki, nem kell annyi, minek arra a pár napra?
Délután: megérkezünk, betegfelvétel simán megy, aztán fel az osztályra. Dokival nem találkozunk, csak nővérekkel. Ők aranyosak, kedvesek, elhelyeznek egy full extrás szobába.
El kell mennem haza, még egy gyors megbeszélést le kell rendeznem. Otthagytam Sziszit, nem szívesen, de ott kellett. Siettem vissza, ekkora ott tartottunk, hogy az előzetes diagnózis tüdőembólia. Visszaúton felhívtam fatert, akkor tört ki rajtam a pánik. Apu nyugtatott, hogy az nem olyan nagyon veszélyes betegség, főleg ha jó kezekben van..
Visszaérek a kórházba, beszélgetünk. Holnap lesz egy csomó vizsgálat. Este egy fiatal srác jön vért venni, úgy 3-4 darab csővel. Szisznek az arca tele fájdalommal, amit én nem bírok elviselni. Be is szólok a gyereknek, hogy nem kéne kiengedni a szorítást? Mert alig jön a vére, izzad a fájdalomtól, keze pedig lilul már. Nem. Ezt így kell csinálni… Utána megtudtam, hogy ha pl. kevés folyadékot viszel be a szervezetbe vérvétel előtt, akkor sűrű a véred, és nagyon nehezen jön.
Törökbálint, kórház:
Kedd reggel megbeszéltük, hogy nem megyek be, mivel úgyis viszik Kistarcsára ct- re, majd, ha indul onnan visszafelé, akkor indulok én is. Minden percben vele akartam lenni. Ehhez képest negyed 9 kor hív Sziszi, hogy tudok- e menni érte, mert nekem kellene Kistarcsára elvinni. Én mennék, szó se róla, de mit csinálok akkor, ha rosszul lesz útközben??? Felhívtam a főorvosnőt, elmondtam neki, hogy én megyek, elviszem, de, ha rosszul lesz, akkor mit csinálok vele? Lett megoldás, hívtak mentőt.
Csütörtökig nem történik semmi illetve annyi, hogy nem tudják mi a baj a ct alapján, kizárják az embóliát, de akkor mi lehet ez?? Valami daganat? Ilyen fiatalon? Nem hiszem el… Szövettant kell venni a nyakból, vagy ha onnann nem lehet, akkor a mellkasából, de itt nem tudnak, menni kell egy másik kórházba. Felhívom sebész barátomat, hátha tud segíteni. Közli nem tud, mert csak a Budakeszi kórházban csinálnak ilyet, sehol máshol. Ide utalt be a doktornő is. Ok, akkor mennünk kell oda. Beülünk a dokihoz, elmondja, hogy mi a helyzet, oda kell mennünk péntek reggel 7- re a Budakeszi kórházba, de addig sem engedi haza. Kósza ötlettől vezérelve kitalálom, hogy én bent alszom vele, mert tudom, hogy kell neki, hogy vele legyek, simogassam, mert azt nagyon szereti. Hazamegyek, összepakolok és vissza. Leültem dolgozni a kórterembe. El vagyok úszva a melókkal. Egy rádiónak vagyok a promóciós igazgatója. Rengeteg dolgom lenne, és megállt az élet a reklám, és a promóció területén. A 4 nap alatt nem készültek el az anyagok, meg kell írni, azt meg ott is meg tudom csinálni- gondoltam. Rendelünk pizzát, eszünk, én nekiállok dolgozni, Sziszi tv- t néz. Nem megy. Nem megy a munka, nem is tudom mért?! Egyszerűen nem jönnek azok a szavak, gondolatok. Ha egy kórházról, vagy a betegekről, nővérekről kellene írnom most egy reklám tervet, az 2 perc alatt menne. De ez nem megy.
Összebújunk az ágyon, simogatom, ahogy szereti, elalszik, korán van még. Fájdalmai vannak. Kap egy erős fájdalom csillapítót. Úgy döntöttünk, hogy mégis hazamegyek, és nem alszom bent.
Reggel korán kelek, 6- kor. Nagyon nagy alvó vagyok, szóval nem irigylem Sziszit, amikor engem keltenie kell reggel, én pedig próbálom “lerázni”: „csak még 5 percig hagyj aludni, lustizni akarok”… Most egyszerűen kipattanok az ágyból, és irány a kórház. 8- ra érünk be a Budakeszire.
Budakeszi kórház:
Gyönyörű helyen van, szép hegyoldalban. A levegő első osztályú, rágyújtani sincs kedve az embernek, olyan jó.
Megérkezünk, bemegyünk, hú apám ez ám a nem semmi! Lift van ugyan, a 2- ra kell menni, de nem akármilyen! Egy nagyon idős néni kezeli. A csengőnek, amivel hívni kell, olyan hangja van, mint anno, amikor általános iskolába jártam és kicsengettek. Akkor nagyon imádtam ezt a hangot, de most valahogy a döbbenet ült az arcomra. Nem is tudom, menjünk lifttel, vagy inkább gyalog?
A kórház még jobban ledöbbentett. Utoljára ilyen kórházat Afrikában láttam, a Világ 3- ik legszegényebb országában, Mauritániában. Egyfajta régi, őskori csempe formájú kőből van kirakva az egész folyosó, és a kórterem egyben. A bezárt Csepel művekből visszamaradt öltözők sorakoznak a folyosón, mint kiderült, ezek a betegek szekrényei. 2 hűtőn osztozik az összes beteg, ami a folyosón van. Sziszi rémült tekintettel néz rám: „ugye nem hagysz itt engem egyedül, és hazaviszel?”
Vizsgálatok után haza is mehetünk, de a vizsgálatok nem egyszerűek. A főnővér egy nagyon aranyos nő, már, ha el lehet érni. Ő csinál mindent, szart pucol, szurit ad be, beteget vesz fel, és az éppen elfogyott gyógyszer után rohangál le a hegyről a másik épületbe. Minden megvan, csak az altatóorvos nincs. Támadt egy ötletem, hogyne várjuk, keressük meg inkább mi magunk. Megtaláltuk, ez is lerendezve.
Ok, akkor már csak annyi van hátra, hogy a kórtermet elfoglaljuk. Elkapom a főnővért a folyosón kocogás közben, megkérdezem tőle, hogy melyik lesz Sziszi szobája. 11 óra van, ezt már reggel 8- kor is kérdeztem tőle, de akkor sem tudott rá válaszolni, most se tud…
Dél van. Utálom nagyon a tétlenséget, Sziszi nem különben. Mennénk haza, hisz hétfő óta nem volt otthon. Vár a puha ágyikó, a finom kaja, egy jó fürdés, az otthon melege.
Hurrá! Megvan a szoba! Istenem, ez szoba??? Háborút csak filmekben láttam, és háborús kórházat is, de ez pont olyan. Az ágy alatt a rugók rég elfáradtak, még jó, hogy az építkezéseken törnek a raklapok, és nem dobták ki őket. Idehozták, és ez van a matrac alatt. Van ám íróasztal egy székkel, olyan jó kis szocreál. Kimegyek, keresek egy szekrényt Sziszinek. Még kulcs is van hozzá, de minek? Annyira laza a zár, hogy kézzel nyitom ki.
Tenni kell valamit az ágyra, köntös, pohár, stb., mert, ha a hétvégén jön egy sürgős eset, akkor elfoglalják a Sziszinek szánt ágyat. Ezt nem hiszem el… Indulás előtt kérnék egy- két fájdalomcsillapítót otthonra, hiszen péntek van, vasárnap délutánig még sok idő van. Ad is a nővérke, de csak 3 szemet, mert nincs. A betegeknek nincs.
Várakozom amíg Sziszi a dokival beszél, és azt hiszem már több meglepetés nem érhet. Ér! Egy néni (és most elnézést az idősebb korosztálytól) 2 bottal próbál eljutni a wc- re, „száguld” a folyóson. Dél van. Talán 2- re oda is ér majd, de a nővérke megzavarja: „Margit néni nincs kölcsön nyugtató gyógyszere? Margit néni aranyosan lefékez, és közli, hogy van. Ott van a szekrényében. A nővérke serdül-, fordul, és hozza is a gyógyszert, majd közli, hogy csak kölcsön vette, holnap isten bizony visszaadja.
Egy óra van. Go home, de vasárnap vissza kell jönni ide, mert hértfő reggel műtét. Sziszi boldog, hogy végre hazamegyünk. Őt lefektetem aludni, én meg nekiállok főzni. Jó kis húslevest, meg egyéb finomságokat. Kis otthoni wellness, finom kaják, habos fürdő, lágy masszázsok.
Műtét:
Hétfő reggel van. 7- re beérek a kórháznak nevezett intézménybe. Sziszi az első, akit műtenek. Viccelődöm vele, az arcán félelem ül.
Engem eddig kétszer altattak már el, szinte elejétől végig elmondom neki kb. 3- szor a műtéti procedúrát, hogy mit fognak csinálni bent a műtőben, amíg elalszik. Mint utóbb kiderült, minden úgy történt, kivéve azt, hogy nem mondták neki, hogy jó éjszakát, amikor rátették a maszkot.
Jön egy nővér, megkapja a kábító szurit, szegény, mennyire fél a szuritól! De túlesik rajta és megjön a „műtős hostess”. Fel az ágyra, betakarják, és kitolják a kórteremből. Olyan filmbeli jelenet az egész, a beteghordó tolja az ágyat, én loholok mellette, és nézem a rémült arcát. Simogatom kezét, homlokát, akár csak a vészhelyzetben. A liftre várni kell, így van időm puszit is adni neki, és egy erős bíztatást, hogy nem lesz semmi gond, és én itt várom.
Becsukódik a liftajtó, megnézem az órámat, hogy tudjak számolni kb. mikor jön ki. Megérkezik a nővére és a férje, és együtt várunk, hogy a doki lehozza a szövetmintát, mert ugye megkértek, hogy én vigyem el a kékgolyó utcai kórházba a mintát, mert nekik nincs mivel, és egy hét lenne, mire odaérne. Már nem lepődtem meg semmin, tehát megyek, csak hozzák már ki Sziszit is.
Jön a doki, kezembe nyomja a szövettant, amit le kell vinnem a kékgolyóba. Egy
Nyílik a liftajtó, Sziszit tolják ki, nagyon jajgat, sír, meg sem ismer igazán. Nem tudom, hogy mi a franca van, ébredő beteg nem jajgat így… A fájdalomküszöbe a béka segge alatt van, ezt tudom, de ennyire?? Mi fájhat ennyire? Tolják be a kórterembe, a beteghordó meg szól a nővérnek: basszús, adjatok neki fájdalomcsillapítót, mert a műtőben elfelejtetek. Ezt nem hiszem el! De komolyan nem! Szólok a nővérnek, hogy duplát adjon neki, és ha nincs, szóljon, mert akkor szerzek én valahonnan.
Kérnek pár perc türelmet, amíg elhelyezik az ágyban, megkapja a szurit, és beengednek. Nagyon szenved szegénykém, fáj neki a műtét, nem tudja, hogy mi van, hol van. Próbálok vele viccelődni, előveszem az üveget, mutatom mit vettek ki belőle, hogy tereljem a figyelmét a fájdalomról, de nem megy. Ott kell hagynom Gabival, a nővérével, a férjével, Attilával pedig elindulunk a kékgolyóba. Attila nyomta rendesen a féket az autóban mellettem, hiába mondtam neki, hogy ott nincs fék. Párszor szólt, hogy most már nem kell sietni, mert minden ok. Nem a francokat! Nekem most Sziszi mellett kell lenni, minek vállaltam én el egyáltalán ezt az egész utat a szövettannal…
Budakeszi-Kékgolyó-Budakeszi 25 perc alatt megvolt, úgy, hogy dél volt, nagy forgalom, és még a szövettant is le kellett adni.
Visszaérek a kórházba, Gabiék elmennek. Hárman maradunk. Sziszi, én, meg a fájdalom…
Lóg egy vastag cső a sebéből, a gézkötés alól az ágy mellé, egy befőttes üvegbe. Én tudom, hogy mit kell figyelni ilyenkor, hogy minél kevesebb genny jöjjön ki rajta, mert akkor minden ok. Figyelem is rendesen, Sziszi meg sem mozdul, nem mer szegénykém. Nem is csodálom, ilyen élmény után. Egy tuti. Eldöntöttem, hogy a doki borravalója ugrott.
A lábadozás
2009 január 22. | Szerző: Zoli
Sziszivel a lábadozás nem egyszerű. Olyannyira nem, hogy mint írtam, a fájdalomküszöbe a béka segge alatt van. Olyanért is sziszeg, jajgat, ha pl. csak egy ragasztót szednek le a branülröl. Szóval nem egyszerű vele. Ahogy apu mondaná, igazi hisztis beteg.
A kórházban 3 napot kellett sajnos tölteni, bár én megpróbáltam a dokival megbeszélni, hogy már kedden hazavihessem, sőt, már anyukámat is hazarendeltem hozzánk, hogy jó kezekbe legyen, de a doki nem tágított, szerda reggel..
Műtét után éhes lett. Persze, hisz nem evett jó pár órája, de még nem ehetett. Nekem is anno ezt mondták, nem ehetek és ihatok altatás után 6 órán keresztül, persze én fittyet hányva az egészre betoltam a 4 csirkés szendvicset, meg a liter almalét, amit anyu otthagyott.
Etettem titokban. 20 percenként kapott egy kekszet és szívószállal almalevet és vizet. Pisilnie kellett, jött az ágytál.
Nem mert megmozdulni, mert ott volt a cső. Én mondtam neki, hogy meg kell mozdulni, fel kell ülni, de ő nem akart, mert fáj. Persze, hogy fáj, de tűrni kellene egy kis fájdalmat. Este jött a nővérke, aki látta, hogy itatom, meg etetem, na ő már nem volt ennyire lágyszívű, mint én . „Szilvike tessék felülni, gyerünk csak. Az intenzíven, akit reggel műtöttek, már egyedül megy ki wc- re.” Fel is ültettük, evett rendesen, aztán „megmosdattam”, ami azt jelentette, hogy áttörölgettem a testét baba törlőkendővel.
Másnap reggel elindultam, siettem, ahogy csak tudtam, de ő hívogatott 5 percenként, hogy „hol vagy már, mikor érsz ide? Hangja alapján jó kedve volt, amire beértem, ott ült az ágy szélén „No mi a fene, fel mertél kelni?- kérdeztem. Igen, és vártalak a folyosón.” Egyedül ment wc- re és mosakodni is.
Délután ki kellett venni a csövet. Na ettől aztán ment a nagy para. Kérdezte, hogy meddig lóg be a sebébe, vajon mennyire fog fájni, ha kiveszik. Mondtam neki, hogy csak pár centi, de tudtam, hogy az egész sebe alatt, kb.8 cm mélyen van benne. Arcán nagy félelem ült, amikor jött a doki kivenni. Szerintem neki már az is fájt, ha a dokit meglátta… Kivették végre, előtte kapott egy szurit, és szinte semmit nem érzett.
Sziszit, ha valami orvosi „merénylet” készül ellene a következőképpen kell elképzelni: elfordítja fejét, behunyja a szemeit, és összeszorítja a fogait. Akkor is így tett, amikor a branült vették ki belőle, csakhogy az ápoló a kivett branüllel a kezében már rég az ajtóban állt, amikor Sziszi még mindig ebben a pózban volt, és várta a fájdalmat. Az ápoló meredt szemekkel, értetlenül figyelte, és megkérdezte, hogy „neki meg mi baja?” :)))
Hazajöttünk. Apu szerint egy seb úgy gyógyul jól, ha levegőn van, oxigén éri. Pár évet lehúzott ebben a szakmában, én is mindig ezt hallottam tőle, ha lehorzsoltam a lábamat.
Apu egy nagyon jó, humoros ember. A betegei nagyon szeretik pont ezért. Törődik velük, viccelődik, és próbálja felejtetni gondjaikat. Nagyon szereti Sziszit, csakúgy, mint az egész családom. Hozott neki a kórházból vízálló kötést, gyógyszereket, de mindig volt valamiért felhívni.
Pl.: a vérhígító szurit naponta kell beadni, rám hárult ez a feladat. Nekem meg sem kellett mutatni, mert tudtam, hogy hogyan kell. Hasfal összeszorít, hogy a betegnek elterelődjön a figyelme, és döfés. Apám mondta Sziszinek, hogy szívesen beadja ő, de ő a korterem ajtajából szokta dobálni, mert úgy nem érez semmit a beteg. 🙂
Aztán meg külön fel kellett hívni aput, hogy az 1 cm- es tűvel nem- e szúrom meg a beleit véletlenül. 🙂
Érheti- e víz a sebet: „Szilvike, én 2 napos műtött beteget zavarok zuhanyozni, nem egy heteset!” 🙂
Aztán fel kellett hívni aput a varratkiszedésnél, hogy az fájni fog-e, meg, hogy milyen, ki veszi ki. Apu mondta, hogy náluk a liftes, vagy a takarító veszi ki, aki épp ráér. 🙂
Minden esti szúrás egy külön ceremónia volt nálunk. Szilvi lefekszik, én mellé térdelek, és várnom kell, mert erre ugye fel kell készülni. Ez eltart kb. 5 percig, aztán vagy sziszeg, vagy nem.
Egyszer megvicceltem. Beszúrtam, felszisszent, kihúztam. Meglepett arccal nézett rám „Nem adtad be??” „Nem, mert fájt. Így kihúztam inkább, szúrok újra, hátha az nem fáj.” Ő ezt nem találta viccesnek, egyáltalán nem…
Szóval így teltek a napjaink. Aztán elkezdődött a kemoterápia, de az egy másik fejezet.
Oldal ajánlása emailben
X