Sziszivel a lábadozás nem egyszerű. Olyannyira nem, hogy mint írtam, a fájdalomküszöbe a béka segge alatt van. Olyanért is sziszeg, jajgat, ha pl. csak egy ragasztót szednek le a branülröl. Szóval nem egyszerű vele. Ahogy apu mondaná, igazi hisztis beteg.
A kórházban 3 napot kellett sajnos tölteni, bár én megpróbáltam a dokival megbeszélni, hogy már kedden hazavihessem, sőt, már anyukámat is hazarendeltem hozzánk, hogy jó kezekbe legyen, de a doki nem tágított, szerda reggel..
Műtét után éhes lett. Persze, hisz nem evett jó pár órája, de még nem ehetett. Nekem is anno ezt mondták, nem ehetek és ihatok altatás után 6 órán keresztül, persze én fittyet hányva az egészre betoltam a 4 csirkés szendvicset, meg a liter almalét, amit anyu otthagyott.
Etettem titokban. 20 percenként kapott egy kekszet és szívószállal almalevet és vizet. Pisilnie kellett, jött az ágytál.
Nem mert megmozdulni, mert ott volt a cső. Én mondtam neki, hogy meg kell mozdulni, fel kell ülni, de ő nem akart, mert fáj. Persze, hogy fáj, de tűrni kellene egy kis fájdalmat. Este jött a nővérke, aki látta, hogy itatom, meg etetem, na ő már nem volt ennyire lágyszívű, mint én . „Szilvike tessék felülni, gyerünk csak. Az intenzíven, akit reggel műtöttek, már egyedül megy ki wc- re.” Fel is ültettük, evett rendesen, aztán „megmosdattam”, ami azt jelentette, hogy áttörölgettem a testét baba törlőkendővel.
Másnap reggel elindultam, siettem, ahogy csak tudtam, de ő hívogatott 5 percenként, hogy „hol vagy már, mikor érsz ide? Hangja alapján jó kedve volt, amire beértem, ott ült az ágy szélén „No mi a fene, fel mertél kelni?- kérdeztem. Igen, és vártalak a folyosón.” Egyedül ment wc- re és mosakodni is.
Délután ki kellett venni a csövet. Na ettől aztán ment a nagy para. Kérdezte, hogy meddig lóg be a sebébe, vajon mennyire fog fájni, ha kiveszik. Mondtam neki, hogy csak pár centi, de tudtam, hogy az egész sebe alatt, kb.
Sziszit, ha valami orvosi „merénylet” készül ellene a következőképpen kell elképzelni: elfordítja fejét, behunyja a szemeit, és összeszorítja a fogait. Akkor is így tett, amikor a branült vették ki belőle, csakhogy az ápoló a kivett branüllel a kezében már rég az ajtóban állt, amikor Sziszi még mindig ebben a pózban volt, és várta a fájdalmat. Az ápoló meredt szemekkel, értetlenül figyelte, és megkérdezte, hogy „neki meg mi baja?” :)))
Hazajöttünk. Apu szerint egy seb úgy gyógyul jól, ha levegőn van, oxigén éri. Pár évet lehúzott ebben a szakmában, én is mindig ezt hallottam tőle, ha lehorzsoltam a lábamat.
Apu egy nagyon jó, humoros ember. A betegei nagyon szeretik pont ezért. Törődik velük, viccelődik, és próbálja felejtetni gondjaikat. Nagyon szereti Sziszit, csakúgy, mint az egész családom. Hozott neki a kórházból vízálló kötést, gyógyszereket, de mindig volt valamiért felhívni.
Pl.: a vérhígító szurit naponta kell beadni, rám hárult ez a feladat. Nekem meg sem kellett mutatni, mert tudtam, hogy hogyan kell. Hasfal összeszorít, hogy a betegnek elterelődjön a figyelme, és döfés. Apám mondta Sziszinek, hogy szívesen beadja ő, de ő a korterem ajtajából szokta dobálni, mert úgy nem érez semmit a beteg. 🙂
Aztán meg külön fel kellett hívni aput, hogy az 1 cm- es tűvel nem- e szúrom meg a beleit véletlenül. 🙂
Érheti- e víz a sebet: „Szilvike, én 2 napos műtött beteget zavarok zuhanyozni, nem egy heteset!” 🙂
Aztán fel kellett hívni aput a varratkiszedésnél, hogy az fájni fog-e, meg, hogy milyen, ki veszi ki. Apu mondta, hogy náluk a liftes, vagy a takarító veszi ki, aki épp ráér. 🙂
Minden esti szúrás egy külön ceremónia volt nálunk. Szilvi lefekszik, én mellé térdelek, és várnom kell, mert erre ugye fel kell készülni. Ez eltart kb. 5 percig, aztán vagy sziszeg, vagy nem.
Egyszer megvicceltem. Beszúrtam, felszisszent, kihúztam. Meglepett arccal nézett rám „Nem adtad be??” „Nem, mert fájt. Így kihúztam inkább, szúrok újra, hátha az nem fáj.” Ő ezt nem találta viccesnek, egyáltalán nem…
Szóval így teltek a napjaink. Aztán elkezdődött a kemoterápia, de az egy másik fejezet.